Turcsányi izgatottan figyelte a hálót. A százkarú diófa alatt feküdt, mozdulatlanul, moccanás nélkül. Még a lélegzetét is visszafojtotta. - Elülnek - gondolta -, elülnek... Lassan alkonyodott. Lila felhőcskék vánszorogtak az égbolton, s vonultak dél felé. A pázsit virágai körül szellő kergette, riadt méhek csapongtak. Csend volt. A falu nesze nem ért fel ide, a hegyre. Az országút is lenn szaladt a völgyben, bár látni lehetett a futó autókat, de hangjukat elnyelték a fák. A hálót erős karókra feszítette, jókora területet kerített be vele, olyan volt, mint egy nagy ketrec. A tetejére terítette a legfinomabb hálót. Szinte nem is látszott. Alája csaléteknek különféle magokat szórt. A madarak csak a zsákmányt látták, s óvatlanul belerepültek a hálóba. És akkor már hiába vergődtek, nem tudták magukat kiszabadítani. Turcsányi erre várt. Néha órák hosszat is feküdt a fa alatt, hihetetlen türelemmel, mintha ez lett volna az egyedüli munkája. Pedig nem ez volt. Régebben revizorként járta az országot, heteket töltött vidéken, néha még a vasárnapokra sem került haza. Tehette, nőtlen ember volt. Pedig fiatal korában nagyon tetszett a nőknek. Sudár termete, mosolygós szeme, sűrű, fekete, hullámos haja, kicsit szemtelen udvarlása megtette a hatást. Ám múltak az évek. Jókora hasat növesztett, a mosolygós szeme hunyorgóssá vált, a haja ritkult és megőszült. A sors fricskája volt, hogy ekkor lett szerelmes. De a lány csak nevetett rajta, terhes kecskének csúfolta, s szeme előtt csókolózott egy mostani sudár termetű, mosolygós szemű, fekete fiúval. Turcsányi meggyűlölte a nőket. És mert udvarlás közben mindig madárkámnak szólította a meghódítandó szépséget, bosszúból felállította csobánkai kertjében ezt a hálót, s meglehetős önelégültséggel roppantotta össze a kis madarak fejét. Mindegyiknek női nevet adott, beszélt hozzájuk, amíg kiszedte őket börtönükből. - Gyere csak szépséges Kati, gyere csak... Aztán eltemette a madarakat a kert köves-kavicsos talajába, és hosszan nézegette a kis sírokat. Volt már talán száz is, szépen egymás mellett sorakoztak, s megnyugodott. - Aludjatok, leánykáim... Elégedetten szedte szét a hálócsapdát, gondosan összehajtogatta, mint a halászok a vizek partján, becipelte a ház teraszára, s elfelejtette az egészet. Furcsa, de valóban így volt, hogy nem gondolt többet sem a madarakra, sem a nőkre. Pár napig. Aztán újra kezdődött az egész. Rendszerint akkor, ha megkívánta, hogy szeressék, hogy becézgesse valamelyik lány, aki megtetszett neki az utcán vagy a hivatalban. Ilyenkor összeszorította fogát, elkomorult, s úgy intézte, lehetőleg a leghamarabb beülhessen az autójába, s indulhasson Csobánkára. Ezen a napon is így történt. Meleg volt, a nőkön alig lebbent valami ruha.....

A LEGENDÁS "HÓD" KRIMISOROZAT egyik kötete